Az idő megcsal

 

Mottó: „Az idő megcsal, avagy mindig többre vágyunk, mint ami megadatik”

 

Halogatok, halogattam. Vágyok, vágytam. Várok, vártam.

És mit cselekszem a jelenben?

Nem cselekszem. Nem élek. Nem élvezek.

 

Apám nagyon beteg. Hónapok teltek el, és nem változik semmi. Először kell szembesülnöm az élet végességével földi-emberi szinten. Először megrémített: sírtam éjszaka, álarc mögé bújva nevettem nappal. Félek a haláltól. Ám engem nem a semmi, a halál utáni nem-lét képzete rémít meg. Én az élettelen, a meg nem élt jelentől félek. Hogy itt vagyok, hogy itt voltam, és nem éltem igazán.

 

Nem úgy élek, ahogy szeretnék. Nem azt élem, aki vagyok. Valaki más járja, valaki más útját.

 

Rájöttem: az idő furcsa játékot játszik velem. Megcsal, de kegyetlenül. Érzékeim már nem olyanok, mint hónapokkal ezelőtt. Ezért szállok vele harcba, és nem engedem, hogy láthatatlan kötelékével bábuként játsszon velem. Pedig ezt teszi. És bármily nevetséges ez a harc, a végén úgyis én veszítek vele szemben. Legalábbis egy időre.

De most még nem érkezett el a vég. Most még harcolhatok ellene, vagy legalább megpróbálhatom, hogy más legyen. Hogy az én, saját, nekem adományozott időm ne csak egy társadalom által elvárt, önmagát meghazudtoló szerep legyen. Utálom, hogy kényelmetlen, akár egy szűk cipő, hogy korlátok közé szorít, és fájdalmat okoz.

 

Néha úgy érzem, hogy az életem monoton vonatjának zakatolása megsüketít, és nem hallom a fontos hangokat, a természet csodálatos világának ősi hangjait. Valami kiáltozik bennem. A test, ami szabadulni akar a város gyötrő és nyomasztó bűzétől. A lélek, aki megpróbál menekülni a kötöttségek, a korlátok, az igaztalan világból. Van már perc, amikor sikerül neki.

Apró dolgokkal kell kezdeni. Egészen kicsiben. Vagy hatalmasat váltani, és ha a sors is úgy akarja, akkor talpra esel. De az ember, aki vagyok, ehhez túlontúl gyáva. Ezért én lassan járok, és halkan, ámde gyakran sikongatok. Nem is gyakran, inkább hébe-hóba. Az időm sebes gőzöse pedig halad tovább a kijelölt, számomra ismeretlen útján. Az istenverte nem áll meg. Pedig néha jól tenné, ha megállna, mély levegőt venne, és számadást készítene. Gyorsabban járna, és idővel egyáltalán nem sikongatna. Nem volna már értelme. Ahol harmónia van, ott él a megbékélés.

 

Ahogy járom az utcákat Budapest belvárosában, ahogyan tettem azt egy, öt, tíz évvel ezelőtt, azt látom, hogy minden megváltozott, és mégsem változott semmi. Az outlet megszűnt, helyén egy kínai étterem van a körúton, a kisbolt bezárt, most egy gyorsétterem üzemel helyette. Ám a kisvendéglő a régi, és a kávézó is, ahová a lányokkal oly gyakran jártunk, szintén él és virul, csak talán egy erős renováláson esett át. Telve van fiatalokkal, beszélgetnek, vihognak, a párok összebújva búgnak. Az éj leple. A hely szinte ugyanaz, csak az emberek cserélődnek benne. Elképzeltem, hogy milyen lehetett ötven, hatvan, száz évvel ezelőtt?! Kik járhattak ide? Miről beszélgethettek? Talán ők is szerelmesek voltak, mint a fiatal pár?

És hol vannak a lányok? A régi, legyőzhetetlen kvartettünk. Férjnél, gyerekkel, munkában, szülői értekezleten, netán buliban. Szerteszórva az országban, szanaszéjjel Európában. Nem tudunk már többé egymásról. Hagytuk, hogy az idő és a távolság elnyomja a gyerekkor szépséges létét.

 

Én meg itt állok értetlenül Budapest belvárosában, és elfolyok az idővel. Állok a hatalmas, ódon belvárosi templom előtt, és átszáll rajtam az elmúlt tíz év. Huss… Mintha sosem lett volna.

 

Az idő úgyis megcsal. A legvégén mindenkit megcsal.

 

Azt hiszed, hogy neked több jár? Azt gondolod, hogy még végtelen sok időd van?

Nem, nincsen.

Mi marad neked?

A jelen.

Végül mi marad belőled?

Elhamvadsz, elhalsz, elporladsz, ebből a világból. Hogy aztán, akár a főnix madár új életre szülessél.

 

És elkezdj újra, mindent elölről.

 

Lépj ki a körből, a belső körödből. Tanulj, élj, szeress.