Parfüm

 

Mottó: „ Egy parfüm üvegcséjében sosem csak illat van. Annál jóval több. Emlékek, melyek fogva tartanak. ”

 

Nórinak két élete van. Az egyik a valóság, amely szürke, unalmas, és monoton. Korai kelés, suli, tanítás, alvás. Aztán újra. A másik az álomvilág, amely érdekes, izgalmas, és spontán. Az egyiket megéli, a másik egy olyan letűnt élet, amely már régen nem létezik. Nóri a múlt ábrándjának rabja. A múltbéli szerelem egy vaskos, régi könyv. Lapjai porosak, és már senki sem olvassa. Egyedül Nóri. A szívbe nyúló fájdalom nem szűnik. Vasmarokkal szorítja. Az illat, amely valaha összekapcsolta Vele, most fogva tartja. Az illat édesbús. Ilyen ez.

                                                                        **

Hétfő reggel van, 9 óra múlt pontosan négy perccel. Nóri éppen akkor lép be a tanterembe, amikor a professzor úr a tábla felé fordul. Hajlott, vékony hátán lóg a zakó, őszes haja dús, kivéve a feje búbját, ahol egy kis csupasz pont fehéren világlik. Kezében a hófehér krétával több, mint kétezer éves latin szavakat ír a hatalmas fekete táblára:

 

Nihil perenne est, nisi mutatio *

 

A lány, akár az árnyék suhan el az ajtótól, és huppan le a legközelebb eső székre. Uhh, ez egy hajszálon múlott – gondolja magában. Fricska professzor ugyanis olyan pontos, akár a német ipari óra, és különösképpen pikkel a későn érkezőkre. Nóri pedig egyszerűen képtelen Fricska úr filozófia óráira pontosan érkezni. Természetesen ezúttal sem történik másként.  Hosszú barna haja ziláltan ereszkedik le hajlékony vállára a kimerítő loholás után. Táskáját lecsúsztatja a széke mellé, és toll, füzet után kotorászik. Ám azok úgy viselkednek, mint az aprónépek, akik bújócskázni vágynak: elrejtőznek a hatalmas táska mélyében. Éppen azon dohog magában, hogy legközelebb istenuccse megszabadul a sok felesleges kacattól, amikor is Vivaldi hegedűjátékához hasonlatos hangfoszlányok érik el a fülét. Jézusmária, Fricska professzornak kinőttek a szemei a tomporán?!

 

-         Kedves Benke kisasszony! Örömmel vesszük, hogy ismételten megtisztel bennünket jelenlétével.

-         …

-         Értjük.

 

Hatalmas röhögés. Fricska professzor kétségtelenül hű önmagához, és hűséges anyakönyvezett nevéhez. Az egész előadóterem egyetlen orbitális méretű szájjá áll össze. A diákok vihogva várják a folytatást. Fricska professzor szemlátomást élvezi a helyzetet, mert bár a tekintete komoly, az állán hegyesedő csúf szakállka vége peckesen húzza ki magát. Vén kecske – gondolja magában a lány, aki sosem rajongott filozófia tanáráért. A professzor a hallgatóság felé fordul.

 

-         Nos. Nézzük csak Benke kisasszonyt. Példáján keresztül könnyedén szemléltethetjük Heracleitos elmés megállapítását. Minden órámról elkésik, ez mondhatni egyfajta állandóságot jelent jellemében, de annyiban minden alkalommal más, hogy sosem késik ugyanannyit. Igazán változatos!

-         …

-         Értjük.

 

A röhögés hatványozódik. A diákok szemmel láthatóan mind jobban mulatnak (persze mindig vicces, ha a poén nem rólunk szól). Nóri pedig egyre dühösebb, de még tartja magát. Fricska professzor hatalmas vizsla szemeit a terem jobb felső szegletébe helyezi, kecskeszakállát hüvelyk- és mutatóujja közé veszi, és gondolkozik. Nóri válla egy másodperc erejéig leesik, és egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a melléből, amely azt repesi, hogy megúszta ennyivel, a professzor nem tekinti céltáblának.

Aztán Fricska professzor tekintete, akár a nyílvessző, amelyet olyan gondosan feszítenek ki, a szoba jobb felső sarkából Nóri meleg, barna szemei között landol.

A lány tekintete állja. Mégsem úszta meg. Jöjjön, aminek jönnie kell…

 

-         Akkor ültessük át Heracleitos mondását a gyakorlatba. Benke kisasszony készségesen fog segíteni nekünk. No, ne féljen már, nem eszem meg reggelire. Legyen szíves felemelni a táskáját, és a pad tetejére helyezni.

Nóri teszi, amit tennie kell. Hiába, ez a mai műsor róla fog szólni. Nem kétséges. A táska az asztalon.

-         Remek. Akkor legyen szíves elkezdeni kipakolni a tartalmát.

-         Pa… pakoljam ki?

-         Igen. Az asztalra.

 

Nóri nemigen tudja mire vélni a dolgot. De mint tudjuk, teszi, amit tennie kell. Hiába, no, nagy ára van a késésnek.

 

A keze lassú, az ujjai jéghidegek. Hogy a dühtől, amit Fricska professzor iránt érez, vagy a zavartól, hogy mindenki őt bámulja a teremben (és a személyes cuccait!), nos ezt nem tudhatjuk. Feltételezhetően érzelmei zavarosak amúgy sem kiegyensúlyozott, zárt lelkében. 

A táskából szépen előkerülnek a dolgok. Csupa női holmi: fésű, szempillaspirál, rúzs. Csupa használati tárgy: pénztárca, papír zsebkendő, könyvtárbelépő. Csupa személyes irat: igazolvány, jogsi, útlevél (ez mindig nála van, hátha utazik valahová, de Nóri sosem utazik). Csupa régi kacat: ősrégi koncertjegy, lejárt pontgyűjtő füzet, tavalyi színházbérlet. Az iskolapad, mely eddig csupasz volt, most teli van. A lány felnéz Fricska professzorra, aki röntgenszemeivel átvilágítja a táskát, és bólint, hogy ne hagyja abba: a táska még nem üres. Ezért Nóri folytatja a pakolást, de most már kezd igazán ingerültté válni. Az ujjai még mindig hidegek, de most már remegnek is az izgalomtól, a tenyere izzad. És akkor megtörténik az, aminek meg kell történnie. A parfüm, az a régi parfüm kicsúszik a kezéből, és a padlón landol. Széttörik, darabokra, és utolsó útját, éktelen csatazaj kíséri. A benne lévő illatanyag szétfolyik a padlón. A parfüm folyékony, illóanyaga szabályos tengert képezve valóságos földtörténeti remeket hoz létre. Nóri mereven nézi a padlót. Nem kap levegőt. Az illat, ami párolog a teremben édeskeserű. Hol édes, hol pedig keserű. Az illat előcsalja az emlékeket, amelyek mélyen hevertek, jól elzárva. És peregnek a filmkockák, megjelenik az alakja, a járása, a szeme, ó a szemei, csókók, éjszakák és kínos csendek. A szavak, a szavak, melyek végül kimondattak. Visszavonhatatlanul, végérvényesen.

 

Fricska professzor Nóri arcát nézi. Nóri kipirosodott, és még mindig nehezen veszi a levegőt. Fricska professzor elgondolkodik magában, és ijesztő megállapításra jut. A játékkal egészen más célja volt: szemléltetni a ragaszkodásainkat a régi tárgyakhoz, amelyeknek ugyan idővel elfogy a szerepük, mégis hordozzuk őket hosszú éveken át. Mert emlékeket tárolnak, amelyek szerelmekhez, barátságokhoz, anyákhoz, apákhoz, testvérekhez kötnek. De itt, most, ez a lány, ez a diákja… Nóri többet vesztett el, mint egy tárgyat. Ez egészen egyértelmű. Fricska professzor, aki minden nehéz helyzetben frappáns és komikus megoldásokkal szolgál, most szótlanul áll, kecskeszakálla lekonyulva. Ráncos ujjaival homloka közepét masszírozza. Kétségtelen, hogy tette nem volt szándékos, mégis tudat alatt nem véletlenül választotta éppen ezt a lányt. Amikor késve belépett a terembe, szinte felkínálkozott a szerepre. Nem volt más választása, mint felküldeni őt a színpadra. Hiszen állandóan zaklatott, frusztrált, zárkózott jelleme csakis erre a szerepre predesztinálhatta a lányt. Vajon mi fog történni most? – gondolkodik a professzor.

 

A teremben néma csend honol. A diákok elnémulva ülnek a padban. Már senkinek sincs kedve nevetni. A másodpercek telnek, Nóri emlékei fogynak. Lassú lépteikkel elillannak az agyból.

 

Nóri arca már nem piros, és a kezei sem hidegek. Valami furcsa melegség járja át. A parfüm, az illat, amely a szerelemhez kötötte, elpárolgott a levegőben. Az üvegcse darabjai szerteszéjjel hevernek a padlón. Nóri megkönnyebbül. Az utóbbi hetekben egyre kínosabban érezte magát, amikor a parfümöt használta. Hiába érezte az illatot, már semmi sem volt ugyanaz. Csak egy rohadt illúzió volt, illatfelhőben úszva a rózsaszín égen. Hiszen elment. Örökre elment. Hiába várta vissza. Nem jött. Levelet sem küldött. Nem hagyott mást maga mögött csak egy illatba összesűrített emlékhalmazt. Hiszen a szavak, ó azok a szavak, végül elmondattak…

Nóri a tekintetét Fricska professzorra emeli. Érzelmei a professzor felé megváltoztak. Többé már nem egy vén kecskét, nem egy bolond filozófust lát benne, hanem az embert. Az embert, aki szabaddá tette. Semmi sem állandó, kivéve a változást. Milyen igaz, kedves Heracleitos, milyen igaz, kedves Fricska professzor úr. Összeszedi az üvegdarabokat, és a sáljába rakja. Mosolyog. Majd az utolsó mosollyal együtt megköti a sálat, hogy ki ne essenek az emlékdarabkák.

Fricska professzor megkönnyebbülten fogadja a mosolyt.

 

-         Jól van?

-         Soha jobban. Köszönöm professzor úr.

 

A diákok furcsán nézik őket, egy árva szót sem értenek az egész jelenetből. Az óra végét jelző csengő megszólal. Fricska professzor tanítványával együtt távozik a színpadról.

 

                                                            **

 

Nóri a lakása ajtajában áll. Smaragdzöld színű szemeit végigjáratja a szobán. Majd a tekintete megpihen egy percre a komódon: az üvegcse ott áll. Összeragasztva. Becsukja maga mögött az ajtót, elfordítja a kulcsot a zárban, és megpaskolja a kabátja zsebét. Rendben, az útlevele megvan. Ennyi volt, kész, passz!

 

 

* Semmi sem állandó, kivéve a változást