Róza szabadon

A novellát az alábbi 1901-ben készült fotó ihlette:
 
 

Róza szabadon

 

A Rózsaági család évtizedek óta Budapest belvárosában, egy régi bérházban lakott. A lakók folyton-folyvást cserélődtek, de a Rózsaágiak állandó jelenléte összeforrt a Liliom utcával. Éltek ott a boldog békeidőkben, változó számarányban a háborúk idején, megfogyatkozva az ’56-os forradalom után, aztán újfent növekedésnek indulva a 70-es, 80-as években.

Egyvalaki alapköve volt a háznak: Róza néni, avagy dédé.

 

Pompás, puha meleg tavaszi délután volt. Eszter, Róza néni dédunokája, az íróasztalánál ült, és egy közepes nehézségű francia szöveg fordításával bajlódott, amikor is a kapucsengő éles sikoltása törte meg a csendet. Ketten voltak otthon dédével. A lány szülei dolgoztak, a bátyjai az egyetemen. A csengő újfent sikoltott egyet, most már sürgető, ingerült hangot hallatva. Eszter felállt a székből, és az ajtó felé vette az irányt. Bármily kellemetlenül érintette, hogy kizökkentették az igen fontos fordításból, rajta kívül más nem fog ajtót nyitni. Dédé már félig süket, a mozgása akár a kerék nélküli autóé. Megforgatta a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtót. Egy középkorú, magas férfi állt előtte, postás egyenruhában. Ajánlott levelet hozott. Eszter aláírta, átvette. Miután magára maradt a levéllel az előszobában, megforgatta a kezében, és alaposan szemügyre vette. Francia feladó, párizsi címmel. Ejha! Kinyitotta a borítékot, amely egy fekete-fehér fotót birtokolt. A fényképen egy üde, fiatal lány ült fonott széken, egy lugasban. A fotó összhatása ismerősnek tetszett. A lány roppant mód hasonlított Eszterre, az árnyas lugas azonban teljességgel idegennek tűnt számára. A lány némán szemlélte, abban bízván a fotó hősnője kilép zárt világából, és mesélni kezd. Végül mást gondolt. - Dédé! – kiáltotta, és elsietett szaporán.

 

Róza néni nem hallott semmit. Ő már csak befelé élt, ahogy a múlttal, szomorú számadásra kényszerült idős emberek élnek. Hátramaradott, elszáradt testbe nyomorított fiatal lélekkel. Az elmúlt héten ünnepelték a századik születésnapját. Az öltönyös firkász egy giccses virágcsokrot nyomott a kezébe, miközben ugrálva csattogtatta a fényképezőgépét. A megfelelő fényviszonyok elérése érdekében kilogisztikázták az öregasszonyt a hátsókerti padra. A feje fölött szövődő hálót pajkosan ölelte hurokba a tekeredő lilaakác, megtört fénye kékeslila színt lebegtetett a feje fölé. A fotó elkészült, bekerült a városi lapba. Eszter a minap büszkén mutogatta az újságcikket neki: „Nézd csak dédé! Milyen szuper képet készített az öltönyös!”. De Róza néni csak egy mesterkélt mosolyú öregasszonyt látott a képen. Egy történelmi eseményeken átevickélő asszonyt, aki olyan, mint egy régi temető, elhamvadt benne már minden álom, s az alkonyat lágy takaróként hajol rá. És míg a születésnapi fotót nézte, eszébe jutott egy másik. Az a balatoni fénykép, amit egy igen tehetséges, fiatal fiú készített róla egy meleg nyári napon. Tizenhat éves volt. Bohó, merész, és túlságosan vad. Sehogyan sem illeszkedett bele a finom, úri családi képbe. Valahol a szélén hol a keze maradt le, vagy a lába lógott ki a rendezett kép keretei közül. A mama folyton fedte, mert képtelenségnek tűnt ráigazítani a hosszú, földig érő bársonyruhát, hiába húzta a fűzőt a lánya derekán oly szorosra, hogy az majd megfulladt. A mostani, immár idős Róza szentül hitte, hogy a fulladástól nem a mama könyörülete, hanem a fényképezőgépes fiú mentette meg. Richárd.

 

A Rózsaági család egy elegáns és tágas nyaralót birtokolt Balatonföldváron. A tavasztól őszig tartó időszakban a család beköltözött a házba, a pesti forgatag zajos, és lendületes világát maguk mögött hagyva. Róza rajongott a Balatonért, a meleggel töltött „szabadságízű” napokért. Ha módjában állt volna, az egész évet a tó mellett tölti.

1901 tavaszán, a Rózsaági család rezidenciájával szomszédos Zalán-villát egy különös pesti család bérelte ki. A Tolnai család óriási bőröndökkel, és a társadalmi szokásoktól elrugaszkodva, szolgáló nélkül költözött be. Róza izgatottan leskelődött ki az ablakon. A fiút akkor pillantotta meg először. Hórihorgas alakja kimagasodott a többiek közül, sziluettje fényes, tartása könnyed, ám határozott volt. Dús, meleg barna hajával kitartóan küzdött a balatoni szél. Furcsa módon nem viselt zakót, ahogy az úriemberek általában. További, részletekbe menő megfigyelés nem állt módjában, mert a mamája méltatlankodva, fejét csóválva rántotta össze a függönyt.

Róza bátyja, Oszkár, már az első vizit alkalmával összebarátkozott Richárddal. Richárd barátságos és közvetlen jelleme gyorsan utat talált a félénk Oszkárhoz. Oszkáron keresztül pedig a szeleburdi Rózához. Igazi barátokká váltak, és gyakorta töltötték az időt hármasban. Strandoltak a Balaton partján, ebédeltek a Holovits vendéglőben. Róza vaníliás tortát, vagy habcsókot majszolt a cukrászdában, míg a fiúk finom feketét ittak a kávézóban. A mama nem kedvelte Richárdot, mert féltette tőle a lányát. A Tolnai család ugyanis nem foglalkozott a világ elvárásaival. Éltek, ahogy a szívük diktálta. A triumvirátus állandóan együtt lógott, ám Oszkár titkon Róza gardedámjaként felügyelte a lányt. A két fiú rajongott a kirándulásokért, Róza pediglen követte őket, akár a hűséges vadászeb. Egy alkalommal, mikor a Stefánia-sáncra másztak fel, hogy a magaslatról megcsodálják a félszigetet, Richárd magával hozta fényképezőgépét. A Rózsaági testvérek ámulattal figyelték a fiút, aki szerfelett gyakorlottan kezelte az idegen technikát. Róza nem tapintott korábban fényképezőgépet. Érdeklődve forgatta apró kezében a harmonika formájú szerkezetet. Teljességgel lenyűgözte. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy a külvilágról megfeledkezve rabjává válik a gépnek. Beletekintett az objektívbe, és a lencsén keresztül egy másik világot látott. A Balaton ránctalanná simult, mint a frissen vasalt lepedő, a fák kecsesen hajladoztak a könnyű nyári szélben. A lencse másik végén álló Richárd szelíd, kék szeme összetalálkozott a lány meleg barnájával. Róza összerezzent. Richárd olyan volt, hogy egyszerűen belé kellett szeretni. És Róza belészeretett. Richárd elgondolkodva figyelte a lányban morajló érzéseket. Hasonló tüneteket észlelt magán, amikor a géppel dolgozott. Oszkár egy figyelmetlen pillanatot követően azon kapta magát, hogy lecsúszott az utolsó kattintás adta lehetőségről, és így az elkészült közös fotóról.

A Stefánia-sáncon tett barangolást követően két fontos változás történt: Róza és Richárd, no meg természetesen a fényképezőgép elválaszthatatlanok lettek, és ezzel egyidejűleg egy új vendég érkezett a villába. Katalin, Oszkár menyasszonya. Katalin gyönyörű fiatal hölgy volt, ám csalfa, önző, és a világ felé teljességgel érdektelen személye okán, elviselhetetlenül unalmas. A fotózást buta szokásnak tartotta. A divatot követendő útnak. Oszkár hamarosan Katalin keze alá szokott. Így a korábban oly nagyon harmonikus szövetség felbomlott. A mama pedig komolyan aggódni kezdett. Róza és Richárd ugyanis kettesben járták Balatonföldvár utcáit, és fényképeztek. Richárd fotói híven visszatükrözték szerethető jellemét. A fényképek egy nagyon barátságos, őszinte, a világra nyitott szívű fiút mutattak. A fotói nyüzsögtek az élettel teli formáktól, lüktettek a szenvedélytől, égtek a láztól. Richárd azt adta Rózának, amiben korábban sosem volt része. Azt a fajta elemi szükségletet, amelyre egy fiatal, energiától duzzadó lánynak a leginkább szüksége van: friss, szabad levegőt. A ropogós, harmatos levegő nélkül Róza a nyár végére szétpukkant volna, akár a röghöz kikötözött, magányos légballon. A mama ugyanis oly rövidre szabta a lánya köré húzott szabadság-kötelet, hogy az gyakorta becsomósodott.

A mama egy ideig némán tűrte a románcos együttléteket. Egészen a földvári kikötőben tett csavargásukig. Azon a napon az anyai türelem elfogyott. Amikor Róza hazaért, elkapta a lánya karját, és betuszkolta a szalonba.

-          Róza! Nincs több csavargás egyedül a városban. Megtiltom! – hangoskodott.

-          Nem értem magát? Hiszen Richárddal vagyok – szólt elképedve a lány.

-          Éppen ez a baj. Az emberek pletykálnak a hátunk mögött. A sétányon összesúgnak a napernyő árnyékában. Nagyon kellemetlen. A Tolnai család különbözik a mi családunktól – nyafogta és simított egyet a szoknyája ráncán.

-          Nem érdekel. Szeretek vele lenni. Végre van egy barátom. Richárd odafigyel rám.

-          Barátod? Egy barátnőre lenne szükséged. Katalin mélységesen szomorú, amiért elhanyagolod. Érkezése óta nem töltöttél vele egy órát sem. Biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen meghallgat – érvelt.

-          Katalin legalább annyira vágyik az én társaságomra, amennyire én az övére.

-          Ne mond ezt! Katalin kedves, és nagyon csinos lány. Ápolnod kellene a vele való kapcsolatot. Hamarosan a családunkhoz fog tartozni.

-          A csinos pofiján kívül egyéb erénnyel nem rendelkezik. Semmi közös vonásunk sincs. Mama, kérem, hogy ne kényszerítsen – könyörgött.

-          Nem kényszerítelek. De tudnod kell, hogy vannak kötelességeid. Nem lehet örökké játékban élni. Az élet nem játék – mondta szigorúan.

Már hogy ne lenne játék? – kiáltott Rózában a gyermek. Vérig sértett fiatal lelke, hatalmas lendülettel lökte ki az ajtót, észre sem véve a fal mellett lapuló Katalint. A feddés, a kötelességre hívó szó, mint a kór elrúgásakor a káros anyag eltávozott a szervezetéből, a gyógyító szerből azonban valami visszamaradt. A mama kemény és fegyelmező hangja ott motoszkált a fejében. Mélyen a felszín alá gyűrve.

Mégis. Rózát nem tántorította el a szülői szigor Richárdtól. Annál sokkal jobban szerette. Továbbra is együtt csónakáztak a tavon. Strandoltak a parton, és napoztak a mólón. Legkedvesebb helyük a földvári Hegyi kápolna egy elvarázsolt kis lugasa lett. A kápolna lelkésze magányos, idős ember volt. A templomkert kapuja gyakran nyitva állt előttük, ha az öregúr társaságra vágyott, vagy csak arra a múltbéli zenére, amit önfeledt ifjúkori kacagásnak hívnak. Róza rendszerint olvasott a kerti pihenőhelyen, vagy álmodozva figyelte, amint Richárd kattintgatja a fényképezőgépét. Egy alkalommal a fiú titkon lefotózta a merengő Rózát. Mire a lány felfigyelt, a gép vakuja villant egyet. Tiszta szívből mosolygott a fiúra. Richárd megörökítette az édes pillanatot.

-          Gyönyörűségesen tiszta és szép vagy. Nagyon szeretek veled lenni – hullott ki belőle a vallomás, mint a pergő levél a fáról.

-          Én is szeretek veled lenni – vallotta be a lány.

Ezután mindketten zavartan álltak egymással szemben. A meleg barna szem beleolvadt a hideg kék szempárba. Richárd megfogta a lány kezét.

-          Róza, mi a baj? Félsz tőlem?

-          Mama nem szereti, ha kettesben vagyunk. Azt mondja, hogy ti mások vagytok.

-          Mások? És ez baj? – kérdezte nevetve.

-          Nekem nem. De mama itt él. Ebben az elvárásokkal teli felnőtt világban, ahol emberek húznak társadalmi szabálykereteket saját maguk köré. Bezárva oda önnön magukat.

-          Nem szeretem a keretes fényképeket.

-          Én sem. Mit szólnál hozzá, ha a most készült fotógráfiát szabadon hagynánk? Nem szeretném, ha az előhívást követően keretet készítenél hozzá.

Richárd magához húzta Rózát, és forrón megcsókolta. Édes mézízű pici szája eltűnt az övében. Azóta vágyott erre a csókra, mióta Róza először belepillantott az objektívbe. Rögtön érezte, hogy a lány ugyanazt látja, amit ő: a végtelenséget a Balatonban, az örök életet a vízben, hajlékony táncosok karcsú alakjának a parti fákat, fényesen világító iránytűknek az égitesteket. A tó hideg, tiszta kékjét Richárd szemében, és Richárd a fa melegségét Róza barna szemében. Sokáig álltak összeölelkezve a Nap lenyugvó fényében.

 

Mikor Róza hazaért a ház üresen állt. Egyedül Katalint lelte meg a szalonban. Oly egyenesen állt, akár a tölgyfák a ligetben. Szemmel láthatólag reá várt. Keményen felé fordult, és tökéletesre rúzsozott szájából kíméletlenül dobálta feléje a szavakat.

-          Richárd ősszel a Sorbonne-ra megy, hogy megkezdje a tanulmányait.

-          Tessék?! Miről beszélsz?

-          A mamája eldicsekedett egyetlen fiacskája óriási tehetségével. Néha nem ártana társadalmi életet élned, és egy-egy ebédet vendégekkel eltölteni.

-          Nem hiszek a szavaidnak.

-          Fáj, hogy nem szólt róla, ugye? Ne álltasd magad, Róza. Kétségtelen, hogy jól érzi magát veled. Édes kis szórakozás vagy a balatoni napfényben, vagy épp összebújva a lugas időlegesen árnyékot adó nyugalmában. Most. Szeptembertől azonban kezdődik az igazi, a valós élet.

-          Nem. Ez a valóság, ez a lényeges. Ami most van. De az olyan agyafúrt, csak a zsákmány körül tekergő kígyó, mint amilyen te vagy, ezt sosem értheti meg. Üres és sivár vagy, akár a téli kert.

-          Richárd is csak egy férfi – vetette oda. - Végül úgyis egy gazdag és tapasztalt nőt vesz el feleségül. Az érett, piros alma mindig ízletesebb, mint az éretlen, az ágától elszakadni képtelen zöldecske.

-          Utálatos egy nőszemély vagy. Sosem szerettelek, és nem is foglak. Mocskos, sáros csizmával taposod meg az életet. Mindent, ami teljes és tiszta – kiabálta Róza.

Katalin harsány, csúfondáros kacaja még sokáig kísértette. Azon is túl. Katalin és a mama ugyanis megroppantották a fiatalság teljességét. És ez mindig elkísérte Rózát, akárhová vitte az élet. Soha többé nem lelte meg azt a láthatatlan szerelmet, ami közte és Richárd között szövődött.

Szeptember elején Richárd valóban elutazott Franciaországba. Előtte napokig kerülgették egymást. Richárd nagyon haragudott Katalinra. A megfelelő pillanatban, szándékában állt elmondani Rózának, hogy egyetemre megy. Katalin azonban lerombolta a hitet, az őszinteség lehetőségét, és újabb vaskos kereteket húzott fel. Később már hiába próbálta magyarázni a dolgot Rózának. A lány szavát vesztette, és látszólag könnyű szívvel nyújtott kezet búcsúzáskor. Richárd elutazásával nemcsak a nyárnak lett vége. Az illúziók is odavesztek, és a felhőtlen, boldog fiatal szerelmet többé semmi sem hozhatta vissza.

 

-          Dédé! – Eszter lihegve esett be az ajtón. – Kukkants ide, hogy mit hozott a postás!

Ez a lány. Jaj, ez a lány! Akár önmagát látná! Vad, szeles, pajkos, játékos, örökké gyermek. Látja rajta, hogy szerelmes, de megint elszúrja. Képtelen megérteni az összefüggéseket. Az élet mindig érthetően elszavalja, elénk hozza, összeismerteti az együvé tartozó lelkeket. De tovább sosem segíti, magukra hagyja őket. A galád sors! Néhány segédeszközt igazán adhatna mellé! Szótárt kezdőknek, útmutató térképet, megbízható iránytűt, vagy egy használható szemüveget?

Róza néni feltolta az okulárét az orrára, és meredten bámult a képen mosolygó, fiatal, szalmakalapos lányra. Az ősrégi szemüveg makulátlan képet mutatott. Egyértelműen látta a nyilvánvalót, sőt érezte is. A világrajövetelével kapott egy dobogó szívet hozzá. Ő meg elhallgattatta. Nem is vert többé úgy igazán. Ahogy a gyermek sem játszott soha többé életet. Kezébe fogta a fényképet, amely gyűrötten, ám szabadon feküdt az ujjai között. Gyakorlatlan kezeivel megfordította, és lassan olvasni kezdte:

„Balaton-Földvár, 1901. augusztus 23. Róza a Hegyi kápolna lugasában, szabadon”