Virág néni

A Blaha Lujza térre járok főiskolára. Ez a hely Budapest egyik legforgalmasabb csomópontja, ahol egymást keresztezik az utak, az emberek körül sem néznek, jobbára csak rohamléptekben átvágnak a téren. Minél hamarabb, annál jobb. Mert itt aztán nem akad sok szemet gyönyörködtető látnivaló. Ami láthatóvá válik, a nyomor, a hajléktalanok, azt sem akarják látni, nem vágynak a benzingőzös levegőre, az orrfacsaró szagokra. Mégis ott van a zsigereikben, hogy ez a hely más, mint a város többi szeglete, mert a Blaha voltaképpen maga a folyamatos változás tere. Kiszállás, átszállás, beszállás. Ritkán akad benne állandóság. Talán csak az emberi léptek üteme, ahogy nap mint nap átgázolnak rajta.

Ám van valaki, aki állandóságot jelent ebben az áldatlan változékonyságban. Virág néni minden áldott reggel ott ül kis sámliján a Corvin Áruház előtt, a zsizsegő forgalom, a zöldmentes betonrengeteg kellős közepében. Fejkendős, hajlott hátú nénike, kékeres, májfoltos kezét összekulcsolva nyugtatja a kötényében, vizesvödreiben frissen szedett, kerti virágait árulja.

Eleinte észre sem veszem, mert szüntelenül csak a suli irányába tekintek. Belülről élek, befelé figyelek, fejben már a következő zéhára koncentrálok, és egyre csak pörgetem az agyamban a leckéket. Imádok tanulni, hiába húzza a vállamat a tankönyvekkel teli hátitáska. Szeretnék jobban élni, ügyesebben boldogulni, mint a szüleim. A tanulásban, a diplomában látom ennek megvalósulását. Nem figyelek a köröttem zakatoló életekre, csupán az iskola szilárd alapokon álló épületére, a tudással megtömött könyvekre. Így aztán nagyon sokáig észre sem veszem őt. Az idős néni egész egyszerűen kívül esik a látószögemen, periférikus látásom nem engedélyezi számára a létezést. Pedig él! Hajaj! De még mennyire, hogy él és milyen nehezen!

Mikor figyelek fel rá? Mikor tágul ki annyira a látószögem, hogy észrevehetővé váljon létezése?

Egy kora tavaszi napon történik meg. Szeretett nagyanyám egy hónappal korábban eltávozik az örök világosság útján, és a néni rá emlékeztet. Görbe hátával, lélekolvasó, szelíd, gesztenyebarna szemével, egyszerű ruhájával, fekete fejkendőjével, álla alatt megcsomózva. Valami belső sugallat megtorpanásra késztet. Kristálytisztán érzékelem a köröttem elsuhanó embertömeget, és a virágokkal teli vödrök előtt lecövekelő magamat. Zúg a fejem, de mikor a néni megszólal elcsendesül a tér zajos sokadalma, csak őt hallom, és nyomban veszek is tőle néhány szál tulipánt.  

Onnantól kezdve minden héten megállok a virágokkal teli vödrök előtt. Ilyenkor mindig váltok vele néhány szót. Megállapítom, hogy keveset beszél, sokat mosolyog, nem panaszkodik, de azért az el-elszórt szófoszlányokból összerakom, nagyon nehezen él. Nincs senkije, ahogy a térnek sem, Virág nénit a virágai tartják életben, a teret az átjáró emberek sokasága. Egy nap megnyílok neki, mint az a tulipán, amit első alkalommal vettem tőle, és mesélek szeretett nagymamámról, megemlítem, hogy mennyire hasonlít rá.  

Telik az idő. A fák levelei elszíneződnek, a szél megrepteti a lehullott leveleket, Erzsébet napja van. Biztosra veszem, hogy aznap gyorsan elkapkodják harmatos virágait, ezért a főiskolai óráim végeztével kétségbeesetten igyekszem, de mire elszabadulok már csak egy anyátlan virágszál árválkodik a vödörben. Szemem mégis reményteljesen megkapaszkodik benne. Ragyogó jókedvvel üdvözöl:

– Megőriztem neked a legszebbeket – suttogja, majd elővarázsol a háta mögül három szál fehér rózsát.

– Ho… honnan tudta, hogy ma eljövök? – dadogom sután.

A templom harangja megkondul, és a néni vézna, törékeny alakja megnyúlik a folyékony fényben, egészen fel, fel az égig. Figyelme, szeretete óriásira növeszti. Erősen markolom a rózsákat, tövisei itt-ott megszúrják a tenyeremet. Nem foglalkozom vele, hisz Virág néni épp most tanítja meg nekem a legfontosabb leckét. Többé nem biflázom be a tananyagot, mert már tudom, hogy az igazi élet a tankönyvekből, az iskolapadban soha meg nem tanulható.