1. A levél

Juli még mindig a leveleket nézte. Vélhetően a nagyi cenzori munkájának hála, a levelek kompromittáló és egyben a lényegi mondanivalóját elmesélő részeinek nyoma sem volt. Széltében-hosszában megkurtítva, itt-ott lecsipdesve, megvágva. A csonka levelek tovább erősítették a lányban a misztikum, a titok lehetőségét. Úgy érezte, hogy muszáj újfent átolvasnia az érdekesebbeket. Tartalmuk szerfelett felizgatta. A lerajzolt szavak életre keltek, és megelevenedett az eddig homályba veszett múlt…

 

Drága Katinkám!

 

Magyarországon már májusban forróság van. Bevallom hogy, nehezen viselem. Ez a fajta klíma elképzelhetetlen lett volna a havasok földjén, a hegyek között. Egy nagyon kedves családnál lakom. Svábok. Kőberlingék. Az apa igazi sváb ember, szálfaegyenes, pödrött bajszú, és furcsa módon keveset beszél. Ám, ha szól, arra rögvest odafigyel mindenki. Az asszony takaros, olyan rendre asszonyság. A család közös vonása, hogy mindig jókedvűek, és holdfényszínű hajuk keresztezi hosszúkás arcukat, melyben egytől egyig égszínkék színű szem pihen. Az asszony hol magyar, hol pedig német nyelvű dalokat énekel Melindának. Két fiuk van: Márton, aki velem egyidős, és Vilmos, aki még iskolába jár. Márton szőke, alacsony termetű, gyakorlatias, annyira más, mint Ő, aki… (a levél itt véget ért, mert megkurtították)

 

 Drága Katinkám!

 

Veled szeretném elsőként megosztani az örömteli hírt: Márton megkérte a kezemet. Elmondani sem tudom, hogy mekkora boldogság ez nekem, és persze Melindának. Bár még csak most lesz két éves, de vidám tekintetéből kiolvasom, hogy áldását adja a frigyünkre. Élénken figyel mindkettőnket, amikor együtt vagyunk, és ilyenkor folyton mosolyog. Mosoly van az apró arcocskáján, mert mosolyt lát az enyémen is! Márton betartotta ígéretét, nem kérdezett Melinda apja felől. Képtelen lennék mesélni neki a fájdalomról, ami folyton marja a szívemet… Talán tudnia kellene, hogy… (Ezen a ponton ismét megszakadt a levél, majd így folytatódott)… becsülne, többre tartana… De nem tehetem, megígértem Neki, hogy a nyelvemre csomót kötök… Ti ketten, mint a titok őrzői…(ismét nincs folytatás)

 

Szeptemberben megtartottuk a menyegzőt. Kőberling Márton csodálatos férj, és gondos apa. Olyan akár a testvérem lenne, holott semmilyen vérségi kötelék nincs közöttünk. Az egyetlen kötelék, ami összefon az a szeretet. Egymás kölcsönös tisztelete. A kapcsolatunk egyenes és kiszámítható, nincsenek benne vad fordulatok, félreértelmezhető szavak, megmagyarázhatatlan vágyak, lemeztelenítés. Mindezeket otthagytam, abban a másik világban, amelyet az otthonomnak tekintettem. Magam mögött hagytam levetett, bepiszkított ruháimat. A határvonal átlépésével a szerelem odaveszett, a szennyes ruhák elporladtak a tűzben, ahogy a régi otthonom egy be nem teljesült álom martalékává vált. Az új otthonom rendezett, takaros udvarral körbevéve. Tiszta ruhákkal felöltöztetett házasságomban, Márton mit sem sejti, hogy… (újabb cenzori munka)…Mégis ebben a mennyei csendben sokszor hallom a Maros-folyó öblös zúgását, hullámainak vad tajtékzását, belül valaki ordít, aki én vagyok, és mégsem. Néha a hegyek felfogják az áradatot, ilyenkor a testem nyugodt, és megbékélt. Máskor akár egy lavina hömpölyög a düh, a tehetetlenség bennem. A tavat látom magam előtt nyugalmas, áttetsző kék-zöld színeiben egy arcot vélek felfedezni, aztán zavaros, dagonyás barnás színűvé válik, az arc elmosódik, és én többé már nem vágyom haza. Bár végül ki tudja, hol van az igazi hazám? Leszek e még boldog valaha? Olyan boldog, mint vele voltam? Átkozzam Istent, hogy elvette tőlem, vagy Áldjam, hogy megkönyörült, és adott helyette mást?!

 

Juli lerakta az asztalra a leveleket, amelyek majd egy évszázada íródtak...