15. Erdély a zenekarral

 

Másnap Juli és Bogi a déli harangszóra ébredtek. A fiúk már délelőtt elmentek Kézdivásárhelyre, hogy előkészüljenek az esti koncertre. Manka anyukája viccelődve megjegyezte, hogy a pesti lányok hasát hiába csiklandozza a Gyergyói-medencében oly ritka napsütés. Alszanak a barlangban, akár a medve. Könnyű ebéddel indították a napot, majd azt követően összeszedelőzködtek. Juli magához vette a nyakláncot, és lekocsikáztak Alfaluba. Alfalu pár kilométerre, dél irányába helyezkedett el Szárhegytől, közel azonos számú népességgel. Manka vezetett, nagyjából olyan hévvel, ahogy Bogi szokott. Juli kissé szédülten szállt ki a kocsiból, elámulva Kisbalázson, aki a hajszához hasonlatos kocsikázás alatt tüneményesen horpasztott.

Győrfi nagyi egy fatornácos, székely parasztházban lakott a falu határában, a fenyvesek lábánál. A ház jó száz évvel korábban épülhetett, azonban tiszta, takaros képe egy igen aktív öregasszony szorgos keze nyomát dicsérte. Győrfi nagyi piciny, vékonyka alkata egy törékeny asszony látszatát keltette, valójában azonban felettébb határozott, talpraesett és korát meghazudtolóan éles eszű volt. Manka önálló, szilárd jellemét tőle örökölte. 
– Hát elhoztad nekem Kisbalázst – mosolygott az alvó csöppségre és Mankára. 
– Igen, és még két rokont – mutatta be neki a lányokat. 
Győrfi nagyi apró, mélyen ülő szemeiben a kíváncsiság lángja gyúlt. Leültette a lányokat, és a szokásos köménypálinkával kínálta őket. Juli udvariasan elhárította, Bogi viszont elfogadta, mondván ritkán van szerencséje igazán erős, tömény italt magába gurítani. Manka türelmesen válaszolgatott az öregasszony Kisbalázzsal kapcsolatos kérdéseire. Miután alaposan kivesézték az alvás-szoptatás témát, Manka ügyesen átnyergelt ittlétük pontos okára. 
– Hidd el, Mankám, alig emlékszem valamire. Gyermek voltam még akkoriban – magyarázta. Juli valami hasonlóra számított. Rafinált módon átvette a szót Mankától, és máshonnan közelített az öregasszony felé. 
– Nagyi – kezdte –, ugye szólíthatlak így? Győrfi nagyi bólintott. – Mesélnél nekünk a családodról? A férjedről, a szüleidről, a barátokról. Milyen volt az élet a század elején? Biztosan vannak szép emlékeid, amelyeket szívesen megosztanál velünk. 
És Győrfi nagyi nagyon régről kezdte a történetet. Ráérősen, minden szót megrágva, néhol meg-megállva, elmélázva mesélt. Menet közben maga is megdöbbent, hogy mennyire messzire nyúlik vissza az emlékezés… Juli pedig elővette a noteszét.
– Az apám földbirtokos volt, de mi magunk is műveltük a föld egy részét. Szép, meleg otthonban nőttem fel egy odaadó, gondos anyával és egy szigorú, ámde oroszlánszívű apával. Apámnak három igaz barátja volt: Both Ferenc, Benkes István és Hargitai János, akinek a fia lett a férjem, és a te tatád – fordult Mankához. Bothék művelt, meglehetősen tekintélyes, ám szegény emberek voltak. A család Istent szolgálta hithű katolikusként évtizedek óta. Ferenc azonban Isten imádatán felül másra is vágyott: egy lányra. Ezért református papnak tanult, ami akkoriban felért egy forradalommal. Benkesék hozzánk hasonlóan jómódú, birtokos családnak számítottak. A barátságból és a család társadalmi helyzetéből egyértelműen adódott, hogy az apám, Győrfi Ignác, Benkes István testvérét, Benkes Katalint vette feleségül. A Hargitaiak…
– Elnézést, – szakította félbe Juli – hogy így közbevágok, de Katalint mondtál? 
– Igen, de…
– Biztosan jól emlékszel? Katalinnak hívták? Volt esetleg más Katalin is a családban, a barátok között? – heveskedett.
– Akkoriban sok lányt kereszteltek Katalinnak, de a családi és a szűk baráti körben úgy emlékszem, hogy anyám volt az egyetlen. Folytathatom? 
Juli bólintott. Bogi és Manka értetlenül néztek rá. 
– Szóval… Hol is tartottam? 
– A Hargitaiaknál…
– Igen, már emlékszem. A Hargitaiak szintén földbirtokosok voltak. A földekből, ha nagylábon nem is, de szerényen megéltek. Okos, előrelátó család lévén úgy tartották, hogy több lábon kell állni. Így aztán a családban apáról fiúra öröklődött az ötvösmesterség. Hargitai János fia, a tata, az apósomtól tanulta ki. Ügyes kezű mesteremberekké váltak. A nagyapád valóságos művész volt – pillantott pirulva az unokájára –, ezért is szerettem bele. Csodálatos ékszereket, dísztárgyakat, puskatusokat készítettek a gazdag, tehetős nagybirtokosoknak. 
– Például egy ilyen gyűrűt? – emelte fel a kezét Bogi.
– Oh… Mutasd csak közelebbről! – kérte, majd felrakta a szemüvegét.
– Vagy egy ilyen nyakéket? – helyezte elé Juli a nyakláncot.
– Ho… hogyan kerültek a birtokotokba ezek? – ámult el. Remegő kezekkel húzta le a szemüvegét. A szemében könnyek ültek.