4. Otthon - Részlet

 

Később, a családi ebéd végeztével, mikor már mindenki hasa szépen kikerekedett, és ez már önmagában is egyfajta elégedett érzést okozott, Bandi és az apjuk hosszas eszmefuttatásba kezdtek a világ társadalmi és politikai történéseit illetően. Juli és Bogi az erdőben sétáltak egyet, ahová Rumli kutya is boldogan csatlakozott hozzájuk.

– Apa olyan hanyag és érdektelen a régi családi dolgok tekintetében – bosszankodott Juli.

– Biztosra veszem, hogy tud valamit, csak nem akarja mondani. Meg mernék esküdni, hogy megint szerepet játszott az ebédnél – okoskodott Bogi.

– Júniusban a diákokkal Erdélybe utazom – kezdett bele Juli óvatosan a mondókájába, miközben fürkészve nézte a húgát.

– Na, igen?! Én meg már azt hittem, hogy megtanultál füllenteni. A Nagyasszony megenyhült, és bebocsáttatást nyertél az elit kirándulások egyikébe? – vihogott.

A Nagyasszony, akinek a neve Margaret, Juli klimaxos főnöknője volt, aki előszeretettel sajátította ki a „külföldi” túrákat a diákokkal, miközben a lányok – Juli és a kolléganője, Zsófi – a napi rutinnal, problémákkal vesződtek.

– Idén nyáron hamarabb utazik haza a férjéhez Amerikába – fintorgott.

– Szegény ember – dohogott Bogi.

– Ja, sajnálom is az ürgét, de vele ellentétben nekem ez most a legjobbkor jött. Arra gondoltam, hogy csatlakozhatnál hozzánk, ha a sünjeid elengednek.

Bogi ez idő tájt a már említett Marshalls cégnek dolgozott, és egy gyermekkönyv megszerkesztésében vett részt, melynek főszereplői két tüskés hátú sündisznó volt.

– Ezek szerint még nem tettél le arról, hogy múltbéli titkok után kutass, hogy bebizonyítsd a teóriádat – állapította meg Bogi.

– Ha a munka odaszólít, akkor miért ne nézhetnék és érdeklődhetnék körbe a környéken? – zsizsegett.

– Nem tudom, Zsül, van-e ennek értelme? Bolygatni a múltat… Én nem hiszem, hogy változtatna az életemen, a döntéseimen, ha megtudnék valamit a dédnagymama életéről. Egyébiránt nem vagy zabos kissé a nagyira?! Már megbocsáss, de olyan büszkék voltatok a nem mindennapi nagymama-unoka kapcsolatotokra, és mégsem mesélt soha semmit neked a múltról… Apának igazat kell adnom e tekintetben…

– Ne beszélj így! Akkoriban nem illett tabu-témákat feszegetni! Egyébként vegyük sorra! A nagyi boldogtalan házasságban élt, nagyapa nem volt egy mintaférj, mint idővel kiderült. És a Kőberling nagynénik? Egyikük sem ment soha férjhez. Nem is szólva anya szüleiről! Kész rémálom! Nagyapa lelépett, majd visszaköltözött, most pedig marják egymást már harminc éve. Az idilli párkapcsolatok, házasságok melegágyasai vagyunk? Nem érzed? Genetikailag hordozzuk az összeférhetetlenséget a másik nemmel szemben! – fakadt ki ironikusan Juli.

– Badarság! A nagyi fittyet hányt a társadalmi elvárásokra, soha nem törődött azzal, hogy melyik öregasszony éppen mit pletykál. Ami engem illet, úgy látom, hogy a jelen pillanat elkeseredettsége mondatja ez veled. A múlt században a nők nem szabad akaratukból mentek férjhez, hanem aki vitte őket vagy akihez a rang miatt hozzáadták. Ez volt életük célja, értelme, mozgatórugója. Zoltán miatt érzed borúsnak a helyzetet. A szakításod és a nagyi levelének megtalálása éppen azonos időben történt.

– Milyen véletlen, ugye? – kérdezte Juli.

– Azért nem véletlen, mert te döntöttél úgy, hogy most lépsz ki a kapcsolatból. Kérlek, ne hazudj magadnak! És ezzel a döntéseddel az én álláspontomat erősíted. Azt gondolom, hogy az életünket leginkább saját döntéseink, tetteink befolyásolják. Nem tudok hinni abban, hogy a múlt meghatározhatja a jelent ilyen elvont, genetikai értelemben, ahogyan te értelmezed.

Juli szomorúan lehajtotta a fejét, miközben Rumli kutya odafutott hozzájuk, szájában összerágott labdájával. Bogi fogta a labdát, és jó messzire elhajította.

– Jó, elismerem. A levél elindított bennem valamit… De… Akkor is… Művész létedre hogy lehetsz ennyire realista? – csóválta a fejét Juli.

Bogi elmosolyodott és a nővére felé fordult.

– Jobb, mintha idealista lennék, mint te. Nem vagyok olyan közömbös a múlt iránt, mint gondolnád. Különben nem tapogatóztam volna apánál. De be kell látnod, valamilyen szinten ésszerűtlen elméletet hajszolsz. A múlt fájdalmai, problémái nem húzhatók rá semelyikünk életére sem. Mindazonáltal, ha addig sikerül végeznem a könyvvel, akkor veled tartok – egyezett bele.

– Szuper! Nekem egyelőre ennyi is elég! – kiáltotta vígan Juli. – Meglásd, micsoda felfedezésekben lesz részünk!

Bogi hitt is, meg nem is a kalandos múltkutatás sikerében. A kaland őt magát is vonzotta, ámbár Julival ellentétben felmérte annak csalódást magában hordozó lehetőségét is. Amit – véleménye szerint – a nővére nem kalkulált bele a történetbe. Jelen lelkiállapotában pedig ki tudja, hogyan dolgozná fel.

A kertkapuig versenyt futottak, mint gyermekkorukban. Zajosan, viháncolva, nyakig sárosan. A távot szokásos módon Rumli kutya teljesítette a legjobb idővel és a legtöbb sárhordalékkal a mancsain. Amit aztán az anyjuk megrovó pillantásai, majd elmarasztaló, végeérhetetlen mondatfüzérei követtek.