8. Amikor a dolgok beindulnak...

... Juli feje kezdett begörcsölni. Átkozta magát, hogy beadta a derekát Amynek. Fáradt volt az egész heti melótól, szerette volna már látni Dant a kávézón belül, Greget pediglen a kávézón kívül. Vajmi kevés hangulata volt az említett kérdéskörök feszegetéséhez, és még kevesebb azok hosszanti megvitatásához, amelyekre véleménye szerint, mint „mezítlábas” civil polgárok, nem fognak emberi megoldást találni. Bő egy óra telt el így. Mikor másodjára próbálta Greg tudomására hozni, hogy vár valakit, Dan jelent meg a bejáratnál.

Pontos volt, mint mindig. Juli amint megpillantotta, azonnal magán érezte a nehéznyelés tüneteit, a szíve a fülében dobogott, és Greg szavai halkulni kezdtek mellette…

-         Hello, Zsül – köszöntötte vidáman

-         Hozzád órát lehetne igazítani – nevetett. Bemutatom Greget, az egyik diákomat – azzal felállt, és magával rántotta a kócos fiút. Greg, let me introduce Dan. Greg már éppen indulni készült. Greg, you are just leaving me – magyarázta angolul, miközben a kezébe adta a fiú kabátját értésére adva, hogy a továbbiakban csak, mint zavaró tényező lenne helye itt. Greg nemcsak a legokosabb ösztöndíjas diák volt a szemeszterben, hanem a legempatikusabb is – többek között ezért bírta a fejét annyira Juli - így nem kellett kétszer a kezébe adni a kabátját, sem lökni rajta egy nagyot, hogy induljon el az ajtó felé. Barátságosan kezet fogott Dannel, és lelécelt.

-         Szimpatikus fiatalember. Látszik rajta, hogy nem üdítőn él – jegyezte meg jókedvűen Dan.

-         Eszméletlen agya van, annak ellenére, hogy minden másnap elpusztít belőle egy jókora adagot. Sokra viszi, hallani fogunk még róla, meglásd…

-         Tessék, a levél az illetékhivataltól, mielőtt elfelejteném – nyújtotta át a borítékot. Juli átvette, miközben szomorúan forgatta a szemeit.

-         Úgy látom, hogy imponál neked – kémlelte a lányt.

-         Mármint ki? Greg? Áh, dehogy! Túl fiatal, nem beszélve arról, hogy azt a bizonyos határt tiltott dolog átlépni. Csupán haverok vagyunk – magyarázta, és feltépte a borítékot.

-         Nem Gregre gondoltam, hanem arra, ha valaki okos.

Juli rettentő zavarba jött. Ő hülye, rögtön arra gondolt, hogy Dan féltékeny lehet, erre, tessék…

-         Szeretem az okos fiúkat – válaszolt röviden, megelőzve egy újabb kellemetlen félreértést.

-         Remek! – örvendett a srác, és rögtön rendelt egy kapucsínót.

-         Ellenben a nagy összegű csekkeket utálom – morogta, mikor meglátta a lakásilleték hatjegyű összegét.

Dan nem válaszolt, csak együttérzően bólogatott. Juli visszarakta a csekket a borítékba.

-         Szóval, a hétvégén koncerted lesz? – váltott kellemesebb témára.

-         Igen. És nagyon várom. Imádok Erdélyben játszani. Nagyon hálás a közönség. Mindig fergeteges a hangulat…

Azzal elkezdődött kettejük között egy olyan végeérhetetlen diskurzus melynek során egyik kérdés követte, a másik feleletet, és így tovább. Kiderült, hogy Dan a nyári szezonban szinte minden második hétvégén Erdélyben játszik a zenekarával, amely Karma-rock névre hallgat. A záróvizsgákat már letette, a diplomavédésen is túl van, így hétfő óta hétköznaponként egy mérnökirodában dolgozik. Dan meglepődött, hogy Julit mennyire leterhelik a diákok. Kölcsönösen megállapították, hogy semelyiküknek sincs túl sok szabadideje jelenlegi életében. Bár Juli még jobban állt a szabadidővel, lévén neki azért jobbára a hétvégéi szabadok voltak.

-         Hétvégén csak ritkán van akció – valahogy megemberelik magukat, és csak akkor hívnak, ha már ég a ház a fejük felett – így aztán szerencsére jut időm az igazán fontos dolgokra – csúszott ki a száján.

-         Nocsak? Milyen fontos dolgokra? – kíváncsiskodott.

Juli egy ideig némán hallgatott. Nem volt biztos abban, hogy szeretné-e megosztani a fiúval legféltettebb titkát. Ez a nyomozás az ősök után mély, privát dolog volt, nem olyan, amiről az ember egy kávézóban egy kellemes, könnyed beszélgetés mellett eldiskurál egy fiúval, akit alig ismer. Ránézett Danre, szemében őszinte érdeklődést vélt felfedezni. Komoly volt az arca, de a szeme ragyogott, akár az égen a csillagok. Juli gyönyörűnek találta. És jött az érzés újra, a melegség, a biztonság, és a „nehézlégzés”… Mégis, gyakorta olyan, mintha ismerném régről… - mélázott el.

-         Kutatom a családomat. Szeretném tudni, hogy honnan jöttem – bökte ki – Választ keresek valamire. Talán arra, hogy miért szeretem oly nagyon a hegyeket, miért vagyok konok, idegesítően heves. Valami hajt előre, keresek, kutatok. Olykor elvesztem az egyensúlyomat, és fenékre ülök, mint a járni tanuló gyermek. Nem is tudom, talán… most… vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy nem kellene tovább menni ezen az úton – súgta maga elé halkan az utolsó mondatot. Rápillantott Danre. A fiú tudta, hogy Juli megnyitotta az ajtót. Kérdés, beengedi e rajta őt?

-         Ugyanaz a messzibe révedő, álmodozó, ám mégis komoly szempár, mint első találkozásunkkor – mondta kedvesen.

A háttérből halk zene szólt „…és közben úgy csinál, mintha nem tudná, hogy legalább száz éve várok rá, és közben úgy csinált, mintha nem tudná, hogy szeretem”.

Dan megfogta Juli kezét, aki hagyta belesimulni. Nagyon meleg volt, az övé szokás szerint jéghideg. Dan éppen szólt volna, de a mobiljának csörgése félbeszakította. Kelletlenül vette fel, és rövid tőmondatokban válaszolgatott: A Noirban vagyok… Julival… A lány, akitől bérlem a lakást… Igen, vettem hangolót… Nem, nem felejtettem el a tartalék húrokat sem… Majd felhúzta az inge ujját, és idegesen az órájára pillantott: … Fél órán belül ott leszek… Hatalmas sóhaj. Telefon kinyomva.

-         Nem is említetted, hogy nős vagy – ütötte el viccel a helyzet adta komikumot Juli.

-         Olykor azt érzem… Vézna a legjobb haverom, nem mellesleg zenésztársam. De néha valóban olyan kíváncsi akár egy nő, legalább annyit is aggodalmaskodik, és a barátságunk annyira régi, hogy az egy házasságból is sok lenne… Mélyet sóhajtott. - Mennem kell, már javában folyik a próba.

Juli bólintott. Kifizették a számlákat, összeszedték a cókmókjukat és elindultak a kijárat felé. Ahogy kiléptek a kávézóból, megcsapta őket a hűvös, nyár eleji este bódító illata. Hűs volt az idő, de egyáltalán nem hideg. Juli a telefoncsörgés óta kijózanodott állapotban volt, az arcába simuló szellő pedig teljesen magához térítette. Dan megfogta újra a kezét és felé fordult.

-         Zsül, én… - kezdte.

-         Ha visszajöttél beszéljünk – mondta Juli, azzal bíztatóan megszorította Dan meleg kezét, és elköszönt. Dan nézte, ahogy eltűnik a városi tömeg színes, morajló tengerében. Fülében ott lüktetett a nóta folytatása, hogy „… nagyon szép a haja lobog, végigtáncol az utcákon, sötét ruhája ráncai között, senki sem látta, mikor átgázolt a szívemen...”

Hiába van nyitva az átkozott ajtó, belépni még tilos rajta – gondolta a fiú...