Emlékfoszlány

Emlékfoszlányok. 

A falnak dőlök, kifújom a levegőt. 

Fárasztó napom volt, a rengeteg intéznivaló sokat kivett belőlem. Viszont végre itthon vagyok. Nézem a lányomat, aki a kertben szaladgál, cigánykerekezik, körötte anyám szeretett rózsái virágoznak, intenzív illatuk körbeleng minket. Ilyenkor érzem leginkább a hiányát. S tudom, hogy nemsokára jön az ősz, a rózsák szirmai elszáradnak, majd lehullanak. Minden évben, mindig ugyanúgy. Vajon apa velünk lesz még? Látja? Élvezheti-e?

A kis kócos csibészke hirtelen talpra szökken, hozzám fut, szorosan megölel, s egyre mondogatja: szeretlek mama, szeretlek! Birizgálja a szoknyám szélét, egyre mókázik, s mosolyognom kell, ahogy közben grimaszol. Imádom ezeket a perceket. Olyanok vagyunk, mint az igaz barátok. Csak ő és én. Megsimogatom az arcát. Nagyon szereti. Pici korában úgy altatta el magát, hogy a hüvelykujjával körkörösen simogatta pufók arcocskáját. Egészen közelről nézem őt, vagyis nézném, de már szökik. Távolodik. Fontos dolga akadt, kergetni a pöttyös labdát, közben cigánykerekezni, és színes buborékokat fújni. 

Egy az egyben az apám. Hatalmas dióbarna szeme, zilált sötét haja, a szája huncut íve, arcvonásai... A vonásaiban ott húzódnak az ősei, akiket nem ismert, akikről sosem hallott, nem derengnek benne emlékképek, mégis benne élnek, tovább. Ő lesz az, most már bizonyosan tudom, aki vissza fog térni. Aki majd egybefonja a szétfeslett múltat és jövendőt összekötő szálat. Mert mindig van egy, aki végül hazavágyik. A magasztos hegyek erős ölelésébe, a sudár, sűrű fák oltalmába, oda ahol tiszta vízű források fakadnak, és felszínüket folytonosan fodrozza a szél. De most még nincs itt az ideje. Még itt van velünk, hisz még kicsi, még erősödnie és tanulnia kell. Napok? Hónapok? Évek? Mikor lesz az a most? Fogalmam sincs, de érzem, hogy apának már nem sok ideje maradt köztünk. S ez félelemmel vegyes aggódással tölt el...