Az aranytojás
Lehunytam a szemem, hogy utat engedjek az áradó, tavaszi napsugaraknak. A fények, az illatok beszöktek a kertbe, hogy megmelengessenek. Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattam szemben a nappal, amikor hirtelen madarak csivitelésére lettem figyelmes. Szemem kipattant, akár a fák rügyei és egyúttal bevillant egy emlékkép. Eszembe jutott az a késő őszi nap: nagypapa kérges kezével megmarkolta a metszőollót, majd mikor dologra fogta a szerszámot, kezében az eszköz erősen felszisszent. Nyissz! Nyissz! Belém nyilallt valami furcsa fájdalom, mintha nagypapa bántaná a növényeket. Ám ő csak kedvesen mosolygott rám és halkan megjegyezte:
Ősszel a fák, a bokrok ágait metszeni kell, felkészítve a hosszú télre, hogy ne akadályozzák fejlődésük téli útját. Hidd el, gyermekem, hogy meghálálják! Többszörösen!
Miért jutott most mindez eszembe?
Nagypapa ugyanis a télen eltávozott, s vele együtt valaki más is elment az életemből. Egy fiú, akit nagyon szerettem. Akiről úgy gondoltam társam lesz és együtt ringunk az élet vizének megtartó csónakjában. Ám más az álom, és más a valóság.
- Évi! – eszméltem fel anyám távolból hívó hangjára.
- A hátsó kertben vagyok – feleltem.
- Gondoltam, hogy itt talállak – lihegte.
- Hol máshol lennék…
- Komolyan aggódom érted. Nem jó ez így!
- Jaj, anya…
- Már tavasz van, te pedig még mindig magadba temetkezel. Ideje lenne, hogy lefoglald a kezed, az agyad…
- Ne kezd el megint, kérlek. Jól vagyok – nyugtattam meg. Megragadtam a kezét és megszorítottam. – Tényleg, minden rendben van.
- Ugye elkészültek a festett tojások? – váltott témát. Idegesítő és sokszor nehezen követhető szokásává vált, hogy előszeretettel ugrált egyik témáról a másikra.
Nagyot sóhajtottam, miközben megráztam a fejemet.
- Nem festettél tojást? – ámult el.
- Egy darab nem sok, annyi sincs – vallottam be.
Igazság szerint már jó régen megalkottam egy szívemnek kedves tojást. Páratlanul szép, intenzív piros színt kapott, két összekulcsolódó szívforma vésettel. Gyönyörűséges lett, olyan csalókán álomszerű… Ám akinek szántam, az nyomtalanul eltűnt, egyszerűen magamra hagyott. Teljesen összetörtem. Úgy éreztem, hogy az életem csónakja elhajózott egy ködbe vesző távoli horizonton. A kezemben lévő tojás pedig összeroppant és apró darabokra hullott szét.
Anya néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanná vált, majd azután ezt kérdezte:
- Emlékszel Andrisra? Ősszel járt itt utoljára, besegített a nagyapádnak a metszéseknél, mert az öreg már nem bírta egyedül a sok munkát.
Nem volt szükséges nagyon kutakodni az emlékeimben. Megmaradt bennem a fiú egyenes tartása, kedves mosolya, dolgos keze. Nagypapa módfelett felnézett rá és szerette.
- Igen – válaszoltam.
- Itt van! – kacsintott rám anya.
- Andris? – kérdeztem vissza.
- Nem, a húsvéti nyúl. Persze, hogy Andris. Na, igyekezz! Addig is megkínálom egy kis házi kaláccsal, meg sonkával.
Megrázkódtam és gyorsan magamhoz tértem.
- Menj csak előre, anya! Mindjárt jövök!
A fészerhez sietettem. Azt a régi, míves ládikót kerestem, amelyben nagyapával mindig elrejtettük a kincseinket. Hosszú téli hónapokat áttelelt már az a láda, ahogy megélt illatos tavaszokat is. Felnyitottam a fedelét és beletúrtam. Meg is leltem azt, amit kerestem. Egy régi húsvétra készített aranytojást szorongattam a kezemben. Fából készült, még nagypapa gondos és ügyes keze faragta, de én színeztem aranyra, és róttam bele egy lány és egy fiú alakját. Szőlőfürtök fonták őket egybe, ahogy egymás kezét fogták. Elrejtettem, hogy egyszer majd, ha úgy hozza a sors…
Felszabadultan, újjászületve lépdeltem át a kerten. A fák, a bokrok ágai mind a tavaszt és vele együtt egy új reményt éltettek. Még az ég is ragyogóbbnak, a levegő teltebbnek tűnt. Nagypapa szavai jártak a fejemben:
Türelmesen kivárva a tavaszi, áradó napfényt, akár kétszer vagy háromszor is erősebb ágakat hajtanak, levelekkel, virágokkal. S ne feledd: olykor az emberi léleknek ugyanígy sok türelemre, napfényre van szüksége.
Andris az asztalnál ülve várt rám. Szája fülig ért, s mikor megpillantott, rögvest felemelkedett a székből. Mosolya bebalzsamozta a szívemet. A rózsaillatú permet finoman hullt rám, mikor odaajándékoztam neki a tojást. Kezünk egy pillanat erejéig összeért. Megállapítottam, hogy meleg, biztonságot nyújtó keze van.
- Köszönöm. Szép és különleges – suttogta.
- Ez a tojás pontosan egy ilyen ünnepi alkalomra várt.
Az ablakon beszüremlő világosság apró fénypettyeket szórt rá. A szívem megtelt élettel, a testem pedig bizsergett és újra elevennek éreztem magam.
