Az ébredő kiskastély

Emma a Fenékpusztai Majorságban  – Az ébredő kiskastély

Emlékül Stark Nórának, kinek szívéhez közel állt eme hely,

és aki mindig is láthatatlan szeretettel kötődött a lovakhoz

A távolból egy apró csillagfényszikra villant fel a lassan szürkületbe hajló magyar vidék enyhén lankás dombjai fölött. Emma magába szívta az éledező fák friss hajtásainak illatát. Régen maga mögött hagyta a történelmi vadgesztenyefasort, amelynek összeboruló fái fedelet vontak az arra járók fölé. Most már a Festetics-kastélytól induló feketefenyőfasor végén gyalogolt, és lassan az is beleolvadt az elhagyott tájba, ahogy a múlt marad el idővel az ember mögött.

A Magyar Madártani Intézet  fenékpusztai madármentő állomásán járt, ahol néhány – pár hónapja megsérült – macskabaglyot gondoztak. Nagyra becsülte az ott tevékenykedő önkéntesek munkáját. Szívében-elméjében összekapcsolódtak a vállalkozó szellemiségek aspektusai. Végtére is, nem ugyanolyan tiszteletre méltó épületet menteni, mint állatot?

Hirtelen megtorpant, mert hiányérzete támadt. Oh, igen! A társául mellé szegődött barkóscinege… Már egy ideje nem hallotta a fuvolázását. Bánatosan tekintett a szürke égboltra. Esőre állt. Az észak felől közelítő sötét felhők haragvó arccal, fenyegetően rázták öklüket. Önkéntelenül az egyetlen biztos szállást ígérő fényforrás felé indult.

Elhanyagolt, koszos, kopott ruhában pontosan az a klasszicista épületegyüttes magasodott elé, ahova eljutni szándékozott. Nóra, a nagymamája nagyon szerette, gyermekkorában számtalanszor bóklászott a környéken, a Fenyves-allé feketefenyői között, hogy meglesse a kiskastélyt és a Festeticsek lovait. Gyakorta emlegette Emmának, hogy jól jegyezze meg, a fasorok mindig elindulnak egy helyről, hogy elkalauzoljanak egy másik pontba. Összekötnek, de ha úgy hozza a szükség, akkor elválasztanak egymástól helyeket és embereket. A lánynak sokszor eszébe jutott ez a gondolat, mert ő ugyanígy gondolkodott a Balatonról. A víz is rendelkezik ugyanezen tulajdonságokkal: összeköt vagy elválaszt partokat.

Jóllehet ma az összefűzések napja érkezett el. Rendelt ideje lett a múlt és a jövő megerősítő összekovácsolásának, majd egyben tartásának.

A főépület homlokzata, a kétoldalt szimmetrikusan hozzácsatolt szárnyak kialakítása, tetőinek különös formája, töredezett toszkán, oszlopos elemei, öreg árkádjai romos állapotukban is megkapó látványt nyújtottak. Régi méltósága még felfedezhetővé vált alakjában, megjelenésében. Emma lelkébe ekkor az árvaság érzése furakodott. A tavasz susogott a rügyektől duzzadó fák lombjai között, ez a kiskastély mégis egy haldokló fa lekonyuló ágára emlékeztetett. Szegény, te szegény, magányos ódon, töredezett kőfalazatú szépség! Hová tűnt egykori pompád? Mivé vált gazdagságod? Hová lett belőled az élet? Sic transit  gloria mundi. Lehunyta a szemét. Valahonnan mélyről, a messzi távolból egy ménes dobogását hallotta. Hullámos üstökű, kiegyensúlyozott, erős izomzatú telivérek nyerítését vélte megelevenedni.

Nem! Nem! Csak a képzelete játszik vele!

Mélázását egy szikár, idős asszony csoszogása törte meg. Kilépett az épület kapuján és az egykor szebb napokat látott istállók és szekérszín irányába igyekezett. A lenyugvó nap utolsó fénysugara rávetült enyhén hajlott hátára. Szürke, gyér haját, megkopott ruháját, kitartóan fújta a felkerekedő szél. Az asszony ennek ellenére megállíthatatlanul közelített célja felé. Benyitott a viseltes tölgyfaajtón, majd kis idő elteltével a hóna alatt fél öl mennyiségű tűzifával visszasétált az épületbe.

Emma visszazökkent a valóságba. Fürgén két vállra vette a hátizsákját, és a bejárathoz sietett. A tölgyfaajtó után nyúlva épp sikerült elkapnia az agyonkarcolt rézkilincset. A sodró erejű szél erős csapódással zárta rá mögötte  az edzett bejárati ajtót. A kiskastély beengedte eddig ismeretlen látogatóját.

A lány az épület előcsarnokában találta magát. Szótlanul szemlélte a töredezett állati motívumokkal díszített boltozatok egyedi kivitelezését. Az öreg hölgy ekkor hátrafordult. Köszönés helyett mélyről feltörő görcsös köhögést hallatott. Azután elindult felfelé a kanyargós grádicson. Emma önkéntelenül is követte. Egy tágas helyiségbe érkeztek, minden bizonnyal a néhai méltóságos gróf úr szobájába. A néni az ajtóval szemközt felépített kandallóhoz lépett. Az épp csak pislákoló tűzre dobott egy vastag fadarabot, amely hirtelen lángra kapott. A szemében visszatükröződő lobbanás körberajzolta az íriszét. A lány harmóniát sugárzó világosbarna színű szemet pillantott meg. A kintről felvillanó villámok cikázása szétkaristolta a sötét égboltot. Egyszeriben összerázkódott. Az egykori márvány mostanra megszürkült, elkoptatott padlózatára mintha versenylovak alakjai rajzolódtak volna ki, ahogy a vöröses fény rájuk vetült. Levette a hátizsákját, kibújt a kabátjából, és a kandallóból áradó meleg lángok fölé tartotta a tenyerét.

Az idős asszonynak végre feltűnt a lány jelenléte. Egy elsuhanó pillanat erejéig hitetlenkedő arckifejezést öltve, kérdőn húzta fel bozontos szemöldökét. Tűnődő szemével a feje búbjától a cipője sarkáig végigmérte Emmát. Azután merengő gondolataiba burkolódzva, udvariasan hellyel kínálta. A lány óvatosan leült a fakeretes, szakadozott szövetű, rojtos bársonyszékbe. Kezével végigsimított a fa kirajzolódó erezetén. Vajon hányan ülhettek előttem ebben a fejedelmi székben? Merthogy láthatóan nem én vagyok a kiskastély első vendége, gondolta.

–         Kényelmes, ugye? Épp alkalmas Önnek – állapította meg. Arcán árnyalatnyi huncut mosoly suhant át.

Emma biccentett, és belenézett a jóságos szempárba. A világosbarna szín mindig megnyugvással töltötte el. Somolygott a néni kiváló megfigyelőképességén: szemével feltérképezte örökségét. Szavak nélkül is megértették egymást.

–         A vadgesztenyefasor, a feketefenyőfasor  páratlan a környéken. Nem beszélve a madármentő állomásról – jelentette ki a lány.

–  A legtöbben ezért zarándokolnak ide  – bólogatott a néni. – Nagyon fiatal. Tanul még?

–         Amíg él az ember, addig tanul. Egész életünkben tanulunk – felelte.

Az idős asszony további kérdések nélkül némán nyugtázta a hallottakat. Ismét köhintett egyet, majd rekedt hangon mesélni kezdett.

–         Erős a kötődésem az udvarházhoz, vagy ahogy egyesek emlegetik, a kiskastélyhoz. A férjem a hercegasszony lovásza volt. Mi a vadgesztenyefák árnyékában meghúzódó cselédházakban éltünk sokakkal együtt, más világ járta akkoriban, az emberek összetartottak. Emlékszem az egyenruhás inasokra, a kiskastély udvarán szaladgáló Györgyre*, a kieresztett, körbe-körbe lépegető lovakra. Ám a II. világháborús német, majd orosz megszállás alatt ezeket az épületeket is utolérte a végzetük. Azokban az időkben véres foltokkal átitatott ruhát viselt, és golyónyomok ütötte sebek égtek bele falaiba. Később államosították, komfort nélküli szükséglakásokat alakítottak itt ki. Az egykori lóistálló helyére lenfonó- és kendergyár épült. Egy időben szürke marhákat is legeltettek a földeken. Tudta, hogy a Festeticsek lovai Európa szinte minden versenypályáján ott voltak? Ha most rátekint, mit lát? Mit érez? Tanult történelmet. Fel tudná-e idézni az ismereteket? El tudná-e képzelni, hogy a boldogabb történelmi időkben mily sok szépség és érték hordozója volt eme hely? Életteli, magasztos, vidám.

–         Meglepő, de vannak még épen fennmaradt mutatós részei. Ám engem sosem vonzottak az egyszervolt termek csillogó berendezési pompái, a kirakatba látványosan kipakolt porcelánok, netán szikrázó ékszerek. Az én szenvedélyem inkább a természet. Nekem a zene a madarak fuvolázása, az illat a bodzafa, az orgona virágzása. Mindazonáltal, nem véletlen, hogy épp itt vagyok.

–         Jöjjön utánam! – indítványozta az öreg hölgy barátságosan.

Felálltak. Emma szívesen tett eleget a kérésnek, mert eltekintve a kipárnázott szék történelmi nagyságától, ingatag állapota nem töltötte el bizalommal.

Egy oszlopokkal szegélyezett hosszú folyosón sétáltak végig. Elhanyagolt falairól sercegve vedlett le a vakolat. Az idős asszony a legutolsó szobába vezette. A lány úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban. Mérete nem változott, csupán a szoba példátlan nagyságának volta keltett benne tévelygő, zsugorodott érzést. Meglepetésére a helyiségben minden tartószerkezet mérnöki pontossággal állt a helyén: a beépített szekrények, a polcrendszerek, az emeletre felvezető csigalépcső. Egyedül a fűzött, okulást szolgáló tárgyak hiányoztak. 

–         El tudná-e képzelni a hiányzó, tartalmi elemek illatát? – kérdezte.

Ismét mosolyogott. Ügyes, furfangos idős hölgy. Csapdába csalta, Emma pedig örömest belesétált. Szótlanul bólintott. A néni elégedetten csukta be mögötte a tölgyfaajtót.

–         A kiskastélyt birtokló arisztokraták, a Festetics-grófok évszázadokon át tevékenyen részt vettek a térség fejlesztésében. Haladó szellemű emberek voltak, ami nemcsak gondolataikban, hanem tetteikben is megmutatkozott. A műveltség, a gondolkodás, a sport és a lovak szeretete töltötte ki a napjaikat. A könyvek jórészét azóta elégették. Így semmisítik meg az igazi fegyvert, a tudást. A berendezéseket szétlopkodták vagy elhurcolták. Egy-két kivétellel szinte minden az enyészeté lett…

Emma a kettős életű természeti elemekre gondolt. A tűz sem mozog másként, mint a társai. Meleget ad testnek-léleknek, de ha nem vigyázunk vele, akkor iszonyú pusztításra képes.

Az öreg hölgy folytatta a körbevezetést a kiskastélyban. Emma elveszítette az időérzékét. Folyosóról folyosóra, lépcsőfokról lépcsőfokra lépdeltek a tágas épületben. Az égbolt közben nyugodttá vált, az ágyúlövésekhez hasonlatos égzengés elcsendesedett, ám múlt, jelen és jövő, akár az alkonyban oly éles villámszórás, tovább cikázott a fejében.

Végül egy köríves kialakítású helyiségbe érkeztek. Falai domborulatában boltíves ablakok helyezkedtek el, amelyeket most a felhőszakadás lenyomataként aranyló esőgyöngyök díszítettek. A mennyezeten lévő körablakon bevilágló hold fénye megfestette a kőpadlózatot. Ismét állatminták a kövezeten? Vagy csak a képzelete űz vele tréfát? Elképesztette az udvarház sokszínűsége, sokrétűsége. Bárhová nézett, a múlt egy darabjával találta magát szembe. Az idős asszony továbbfűzte a története fonalát:

–         Sosem tudtam elszakadni a kiskastélytól. Bolondnak tartanak, mert pezsgő életet látok ott, ahol az emberek már csupán árnyakat, romlást és pusztulást. Hallom a szobákat megtöltő zsivajt. A grófi család tagjainak élénk, vidám nevetését. A kiskastély emeletén megszálló külföldi és itthoni magyar urak cipőinek, sétapálcáinak ritmikus kopogását a padlózaton. A fátyolosan meglibbenő függönyök mögött sóhajtozó ablakok hangját, a folyosókra nyíló ajtók nehéz lélegzését, a fekete-fehér billentyűkből áradó szimfóniák dallamát. Érzem a termeken átsuhanó nők finom selyemszoknyáinak simogatását, a hajukból áradó aromás rózsavízpermetet, a könyvek ropogós papírlapjainak illatát. Szemem előtt van a zsibongás, nyüzsgés. Az impozáns testalkatú, rendkívüli intelligenciájú, páratlan szépségű versenylovak. Mondja, hogy maga is látja, érzi és hallja? – tekintett rá esdeklőn.

A néni nem bolondult meg. Csak már elindult a másvilág kapujához vezető égi lépcsőn, és tisztán látta az eljövendő történéseket. Emma bátorítóan megszorította a kezét, és a fülébe suttogta:

–         Lám-lám. A megsejtett csoda – ragyogott fel az arca.

Reggelre az ébredő nap első sugarai felszárították a zöldellő dombok friss hajtásairól az éjszakai könnycseppeket. Az ütött-kopott falióra kísérőzenéje felváltotta az éjjeli égzengést, és egész órában ébresztett. A nagymutató az ég felé irányult.

Emma kinyitotta a szemét és megmozgatta elgémberedett végtagjait. A tűz kihunyt. Csupán korom és hamu maradt utána. Az öreg hölgy elernyedt teste az elfoszlott bársonyszékben pihent. Utolsó sóhajtása átlátszó füstként eregette lelkét a túlvilágra. A lány fanyar ízt érzett a szájában. Megsimította az asszony göcsörtös, kékeres kezét és az ölébe helyezte. Aztán a mobiljáért nyúlt, hogy értesítse a mentőszolgálatot a néni eltávozásáról.

Kintről zajok és hangok szüremlettek be. Kitekintett a boltíves ablakon. Kisteherautók érkeztek, szerszámokkal felszerelkezett munkások sokasága serénykedett az épület körül. Elégedettség ült ki az arcára. Elindult szaporán a most már ismerős, meredek grádicson lefelé. Az aljához közelítve megbillent az egyik lépcsőfoknál, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Mint a ló, aki botlásból lépést vált, ő maga is új ritmust vett fel. Ütemesen lépegetett, míg le nem ért a grádics aljáig. Igen! Ott bujkált! Végigsimított kezével a kör alakú mélyedésbe rejtett, egykor nagy hírnévnek örvendő telivér fotóján. Szinte alig hallhatóan suttogta felé: megmentelek, ahogy megígértem a nagymamámnak. Nórának.  

Kilépett a vaskos bejárati ajtón az áradó fénybe. Új élet mocorgott indulásra készen. Azután megmozdult az addig moccanatlan idő.