Az iránytű

Vannak olyan helyek, ahol az ember úgy érzi, hogy megérkezett. A helyén van és az idő hirtelen megáll. Megmagyarázhatatlan, hogy honnan jön a sugallat, de tapasztalat, hogy bekúszik a bőr alá, végigjárja a testet, egészen addig, míg el nem éri a szívet. Symi szigete ezt jelentette számomra. Korábban sosem hittem abban, hogy a tengerentúli világ megigézhet, befurakodhat a lényembe, bekebelezhet, miközben gyógyító hatással is bír. Mégis megtörtént.  

Symiről felületesen sok mindent meg lehet tudni, ha az ember lánya keresgélni kezd az interneten. Annyi bizonyosan kiderül, hogy egy apró szigetecske a Dodekanészosz görög  szigetcsoportban, és cirka másfélórás hajóút választja el Rodosz szigetétől. Lakói szivacshalászatból, hajóépítésből éltek és tengeri kereskedelmet folytattak. Valójában Symi ennél sokkal gazdagabb, s hogy igazán közel kerüljünk hozzá, ahhoz jellegtelen, kopár sziklái mögé kell bepillantani. A nagy sziget eme kicsiny testvére ugyanis maga a teremtett földi paradicsom. Megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan szépségű atmoszférával, megőrzött identitással és az örök élet ígéretével.

Tikkasztó forróság lengte körbe a vidéket, mikor a hajó átvitt a kis szigetre. Az út embert próbáló volt. A hullámzás állandósága megborította a szervezetem egyensúlyát. Meglehetősen cefetül viseltem. Szédültem, a rosszullét kerülgetett. Végül megkegyelmeztek rajtam az Istenek, mert a végtelennek tűnő kékségből az öbölbe hajózva kirajzolódtak a sziget színes házainak sziluettjei. A hajó kikötött a kikötőben, körötte apró halászhajók ringatóztak a vízen. A sós víz illata átjárta egész lényemet. Igyekeztem minél intenzívebben magamba szívni, miközben végre szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

Először a kereskedők hosszú bazársorának látványa tárult elém. Kíváncsian nézelődve, még mindig picit imbolyogva lépkedtem. Hívogattak, ám egyelőre nemet mondtam. Felfelé vágyakoztam: a kis hegyi kápolnához. A legalsó lépcsőfoknál álltam. Már szálfaegyenes tartással, felvértezve és elszántan néztem szembe a meredek kaptatóval. A gyógyuláshoz ugyanis a felkapaszkodás is hozzátartozott. Lépésről lépésre haladtam, patakokban folyt az izzadság a hátamon az elviselhetetlen forróságtól. Felérve úgy éreztem, mintha végleg elfogyott volna belőlem a szusz, a szívem a torkomban dobogott. Betértem a hűs falak közé, hogy lecsendesítsem szapora szívverésemet. Az érzelmi feltöltődés után megújulva léptem ki a kapun, a nap az arcomra vetette sugarait, a hegytetőről elém táruló kilátás elkápráztatott. Istenek lakóhelye, gondoltam. Megelevenedett testem izzott az erős fényfürdőben.

Visszatérve elidőztem egy kicsit a kikötőben, élvezve a sirályok önfeledt szárnyalását és a sós tengeri levegő illatát. Azután pedig Maria háza felé vettem az irányt. Maria a családjával élt a szigeten, s azon kevesek közé tartozott, akik sosem hagyták el Symit. Egy régi barátom küldött hozzájuk, azzal az üzenettel, hogy Látnod kell, ott még minden a régi mivoltában él. Igazat beszélt, magam is megtapasztaltam. A sárgáskék falú ház, a faragott bútorok, a gránátalma motívummal hímzett terítők, a fűszeres, mediterrán ételek. A mutatós, termetes szivacs az asztalon, amit még a szivacshalászattal foglalkozó édesapja hozott fel a tenger mélyéről egy merülésekor. Leültem az olívafa alatt rostokoló székbe. Ahogy kinyújtottam a lábamat egy kis szőrős jószág dörgölődzött hozzá. A macsekok jelenléte nem volt szokatlan jelenség, lévén minden égei-tengeri görög sziget tele volt velük. Teraszokon aludtak, házak hűs oldalában nyújtózkodtak, kikötői sziklakövek között bóklásztak. Maria apró halakkal töltött pástétommal kínált. Lassan ettünk, megízlelve minden falatot, megadva az étkezésnek és magunknak azt a tisztelettel teli aktust, ami járt. Rítus az evésben. Rítus az ivásban. Rítus a mindennapokban.

E szellemben folytattam utamat, mikor a sarki bolt előtt egy páratlanul gazdag virágzatú murvafürt megállított. Azt hiszem, hogy az élénkpiros színű, erősen burjánzó növény igen okos ötlet volt a tulajdonostól. Az elhaladók rendre megcsodálták. Egy Symit ábrázoló mozaikcserép képet szerettem volna magaménak tudni, amit végül sikerült is kiválasztanom. A nyúlánk, görög fiú becsomagolta nekem, miközben alaposan méregetett, majd bicegős angolsággal maradásra bírt. Elslisszolt, s mikor visszatért egy fűzött karkötőt tartott a kezében. Ajándék, mondta. Tengerkék színe volt, belefonva négy darab, szemet ábrázoló fagolyóval. Felkötötte a csuklómra, majd széles mosollyal annyit mondott: Jószerencsét! Később megtudtam, hogy a szemet matinak hívják, amely szerencsét hoz és egyben távol tartja a rosszakarókat. Elgondolkodva botorkáltam vissza a parthoz.

A tenger már lassan magába fogadta az ereszkedő napkorongot, mikor a hajó kisiklott velem a kikötőből. Két nagyon szélsőséges elgondolás foglalkoztatott. Mariaval ellentétben sok szigetlakó költözött el Symiről, mert szerették volna megtapasztalni, hogy milyen érzés lehet egy nagyobb, tágasabb helyen élni.  Ellentétben velük, engem épp a sziget idillikus, nyugodt életformát ígérő volta vonzott magához. Úgy éreztem, mintha Symi az örök élet ígérete lenne. Földi öröklétet nem ígérhetett, ám az bizonyos, hogy az itt élők igen magas életkort megértek.

Ez a Symin eltöltött nap az életem egyik legmaradandóbb élményévé vált. Pontosan azért, mert rövidsége ellenére a hitvallásomat tükrözte: a valóságos élet varázslatos pillanatokból tevődik össze, s ezek azok a percek, amelyek számítanak és életünk végéig befészkelik magukat az emlékeinkben. A görögöknél létezik egy olyan mondás, hogy ha el is hagyják az otthonukat, a szívük mindörökre ottmarad. S a szív akkor lép igazán újra működésbe, ha visszatérnek. Erősebben ver és szaporábban lüktet. Őszintén hiszem, hogy az idetévedt, a megfoghatatlant kereső turista is hasonlóképpen érez. Hiszen megtapasztaltam, s most már biztosan állíthatom, hogy a hely mindig azé, aki megismeri, magába fogadja és szereti. Legyen akár szigetlakó vagy turista. Lelki szelencéjében szíve lesz az iránytűje.