Virág néni

Tapodi Brigitta: Virág néni

A Blaha Lujza térre jártam főiskolára. Ezt a helyet Budapest egyik legforgalmasabb csomópontjaként tartották számon. Az utak egymást keresztezték, az emberek körül sem néztek, jobbára csak rohamléptekben átvágtak a téren. Minél hamarabb, annál jobb, mert bizony nem akadt szemet gyönyörködtető látnivaló. Ami láthatóvá vált, az a nyomor, a hajléktalanok; ám az ember azt sem akarta látni, nem vágyott a benzingőzös levegőre, sem az orrfacsaró szagokra. Mégis ott élt a zsigereiben, hogy ez a hely más, mint a város többi szeglete, mert a Blaha voltaképpen maga a folyamatos változás tere volt. Kiszállás, átszállás, beszállás. Ritkán akadt benne állandóság. Talán csak az emberi léptek ütemét lehetett hallani, ahogy nap mint nap átgázoltak rajta.

Ám volt valaki, aki állandóságot jelentett ebben az áldatlan változékonyságban. Virág néni minden áldott reggel ott ült kis sámliján a Corvin előtt, a zsizsegő forgalom, a zöldmentes betonrengeteg kellős közepében. Fejkendős, hajlott hátú nénike, kékeres, májfoltos kezét összekulcsolva nyugtatta a kötényében, vizesvödreiben kerti virágait árulta.

Eleinte észre sem vettem, mert szüntelenül csak a suli körül jártak a gondolataim. Befelé éltem, fejben már a következő vizsgára koncentráltam, és egyre csak pörgettem az agyamban a leckéket. Imádtam tanulni, hiába húzta a vállamat a tankönyvekkel teli hátitáska. Szerettem volna jobban élni, ügyesebben boldogulni, mint a szüleim. A tanulásban, a diplomában vizionáltam ennek megvalósulását. Kizártam a köröttem zakatoló életeket, csupán az iskola szilárd alapokon álló épületére, a tudással megtömött könyvekre koncentráltam. Így aztán nagyon sokáig észre sem vettem őt. Az idős néni egész egyszerűen kívül esett a látószögemen, periférikus látásom nem engedélyezte számára a létezést. Pedig élt! Hajaj! De még mennyire, hogy élt, s milyen nehezen!

Mikor figyeltem fel rá? Mikor szélesedett ki annyira a látószögem, hogy észrevehetővé vált a létezése?

Egy lélekmelengető napon történt. Szeretett nagymamám egy hónappal korábban eltávozott az örök világosság útján, és a néni rá emlékeztetett. Görbe hátával, szelíd, gesztenyebarna szemével, egyszerű ruhájával, fekete fejkendőjével, álla alatt megcsomózva. Valami belső sugallat megtorpanásra késztetett. Kristálytisztán érzékeltem a köröttem elsuhanó embertömeget, és a virágokkal teli vödrök előtt lecövekelő magamat. Zúgott a fejem, de mikor a néni megszólalt elcsendesült a tér zajos sokadalma, csak őt hallottam, és nyomban vettem is tőle néhány szál rózsát.  

Onnantól kezdve minden héten megálltam a virágokkal teli vödrök előtt, s váltottam vele néhány szót. Megállapítottam, hogy keveset beszél, sokat mosolyog, nem panaszkodik, de azért az elejtett szófoszlányokból összeraktam, milyen magányosan élt. Nem volt senkije, ahogy igazán a térnek sem. Virág nénit a virágai tartották életben, a teret az átjáró emberek sokasága. Egy nap megnyíltam, mint az a rózsa, amit első alkalommal vettem tőle, és meséltem neki szeretett nagymamámról. Megemlítettem az is, hogy mennyire hasonlít rá.  

Aztán persze, ahogy az lenni szokott, az idő kérlelhetetlenül haladt az enyészet útján. Hűvösebb napok érkeztek, a fák levelei elszíneződtek, a szél megreptette a lehullott, megsárgult faleveleket. Erzsébet napját ünnepeltük. Biztosra vettem, hogy aznap gyorsan elkapkodják majd a késő őszi virágait, ezért a tanórám végeztével kétségbeesetten igyekeztem, de mire elszabadultam, már csak egy anyátlan virágszál árválkodott a vödörben. Szemem mégis reményteljesen megkapaszkodott benne. Virág néni szokásához híven ragyogó jókedvvel üdvözölt:

– Megőriztem neked a legszebbeket – suttogta, majd elővarázsolt a háta mögül három szál fehér rózsát.

– Ho… honnan tudta, hogy ma eljövök? – dadogtam sután.

A templom harangja megkondult. Az erőtlen fényben a néni vézna, törékeny alakja megnyúlt, egészen fel, fel az őszi égig. Figyelme, szeretete óriásira növesztette. Erősen markoltam a rózsákat, tövisei itt-ott megszúrták a tenyeremet. Nem éreztem fájdalmat. Virág néni épp akkor tanította meg nekem a legfontosabb leckét. Többé nem bifláztam be a tananyagot. Felismertem, hogy az igazi élet a tankönyvekből, az iskolapadban soha meg nem tanulható.